Tiszavidék


IPA

CSS Templates 1 CSS Templates 2 CSS Templates 3 CSS Templates 4 Flash Templates 1 Flash Templates 2 Flash Templates 3 Flash Templates 4

ALGYŐ

Fekvés, népesség

Algyő Szegedtől 11, Hódmezővásárhelytől 15 km-re, a Tisza jobb partján elterülő nagyközség Csongrád megye szegedi kistérségében. Területe 75,77 km², népsűrűsége 68,75 fő/km². Teljes népessége 2010. január 1-én 5209 fő volt. Testvértelepülései: Heberstfelden (Németország), Újvár (Uivar, Románia), Martonos (Martonoš, Szerbia) és Kórógy (Korođ, Horvátország).

 

Címer

 A község címere álló, kerek talpú pajzs, amelyet ezüst szegély keretez. A pajzs belső mezején lágyan hullámzó ezüst pólya húzódik, amely a Tisza szimbóluma. A heraldikai nézetnek megfelelő jobb, zöld osztatban csoroszlya és ezüst ekevas található. A bal oldali, vörössel borított felületen aranyszínű honfoglaláskori ruhadísz helyezkedik el. Ez a motívum arra utal, hogy a magyarok korán megjelentek Csongrád megye területén.

A címerpajzs hullámpólya alatti része kék színű, benne halábrázolás jelenik meg. Ez a folyó éltet adó szerepére hivatott felhívni a figyelmet, hiszen a Tisza nemcsak a halászoknak adta a betevőt, hanem például a kosárfonóknak is. A pajzson feltűnik még egy ezüstszín sisak, amelynek nyakában ezüst medalion függ.

 

Történet

Régészeti leletek tanúsága szerint a térség a neolitikum első fázisában, a Körös-kultúra virágzása során népesült be. Ez a népcsoport a csípett díszes kerámia műveltségét hordozta, amelynek az a sajátossága, hogy az edények felületét ujj- és körömbenyomkodással, csípéssel és bekarcolással díszítették. A lakosság földművelő volt, de emellett még dominált a halászó, vadászó, gyűjtögető életmód.

Algyő vidékén a rézkori kultúrára vonatkozó leletanyag meglehetősen szegényes. Változások a területen a Kr. e. 1900 utáni években következnek be, amikor a bronzkori műveltség kezdett terjedni. A területen ezt leginkább a Makó-csoport képviselte, amelynek leletei Algyő vidékén is előfordulnak.

A Kr. e. VIII–VII. században egy keleti nép beáramlása megakasztotta a bronzkori fejlődést. Az iráni eredetű szkíta népcsoport sírjait az Alföldön, Szeged-Öthalmon, Algyő határában, a Tisza mentén Lebőn és a Maros mentén, továbbá Szőregen tárták fel.

Kr. u. 20 táján megérkeztek a vidékre az első szarmata csoportok, akiket azonban a 4–5. században a gepidák beözönlése szorított ki szállásaikról. Majd az 5. század folyamán rövid időre hun uralom alá került a terület. Ezt követően 567-ben a longobárdok szövetségesei, a gepidákra támadó avarok lepik el a tájékot, sőt 568-ban elfoglalják az egész Kárpát-medencét.

A honfoglaló magyarok első csapatai 892 táján tűntek fel a Kárpát-medencében, ám nagyobb néptömegeik 895/896 táján települtek le. Körülbelül ekkorra tehető a terület felosztása a honfoglaló magyar törzsek, nemzetségek között.

Szent István uralkodása idején, a megyeszervezet kiépítése során Algyőt a csongrádi várhoz csatolták. Algyő neve az írott forrásokban 1138-ban jelenik meg először, egy II. (Vak) Béla király által kiadott oklevélben. Az uralkodó ugyanis ekkor íratta össze az Álmos herceg által a dömösi prépostságnak adományozott birtokokat. Az oklevél Károly Róbert 1329. évi átiratában maradt ránk, amely Geu néven említi a falut. A tatárdúlás Algyőt sem kímélte.

A falu történetének következő fejezetét már a törökök írták. Szeged 1543-ban a török uralma alá került, s ekkor Algyő is hódoltsági faluvá vált. Ebben az időszakban Algyő birtokosaként egy 1549-es összeírásban Mágocsi Gáspár gyulai várnagy szerepel. Mágocsi 1552-től Ferdinánd szolgálatában állt, gyulai várkapitány volt 1559-ig, illetve Békés-Zaránd megyék főispánja is volt egyben. Török fogsága után Torna, majd 1564-től Eger kapitánya lett. 1564-ben Algyőn 11 porta adózott Mágocsi Gáspárnak, aki haláláig, 1587-ig birtokolta Algyőt. A korszakban a reformáció térhódításában nagy szerepe volt a környék protestáns főurának, Mágocsi Gáspárnak. Algyő 1629-től rendelkezett eklézsiával, ettől kezdve ismerjük néhány prédikátorának a nevét (Gyarmati György, Szenczi Miklós, Kállai Gáspár, Vecsei István).

A Mágocsi család kihalása (1611) után a Móricz család birtokába került a terület. Móricz Márton jogát a meghalt Mágocsi Ferenc jószágaira Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is megerősítette 1612-ben kelt oklevelében. Ebben említi többek között Algyőt, Serkédet, Sövényházát, Aport és Mindszentet. Móricz Mártont Bethlen Gábor 1621-ben hűtlenség vádjával megfosztotta birtokaitól és Ruszkai Kornis Zsigmondnak adta el azokat. Móricz Márton 1624-ben halt meg fiúörökös nélkül, így birtokai leányaira háramlottak. Algyő ekkor birtokos nélkül maradt, azonban meg kell jegyezni, hogy ekkor még hász-birtok volt.

Idővel azonban az algyői birtokot két család is magáénak mondta. Egyrészt a horvát eredetű Keglevich Miklós, valamint Semsey Zsigmond. A két család között vita alakult ki a birtok tulajdonlásával kapcsolatban, mire Wesselényi nádor elrendelte a birtokok, közöttük Algyő kétfelé osztását (1666), ez ellen azonban Semsey Pál tiltakozott. Így a Csongrád megyei birtokok két tulajdonos kezében voltak. Történt azonban, hogy a 17. század végén Algyő egyik részbirtokosát, Semsey Pált I. Lipót császár megfosztotta jószágaitól, mivel az Thököly seregében hadnagyként szolgált. Viszont az ellenlábas, Keglevich Miklós, aki mindvégig hű maradt a Habsburg uralkodóhoz, grófi címet kapott (1687). Algyőt 1693. december 12-én Thököly Imre hajdúi rohanták meg, s kifosztották a falut.

A török kiűzése után a Habsburgok a felszabadított területre úgy tekintettek, mint fegyverrel szerzett területre, ezért a régi birtokosoknak az újszerzeményi bizottság előtt kellett igazolniuk jogukat a birtokokra. 1701 áprilisában Mindszent és Algyő a Semsey és Keglevich család kezében volt. A Semseyek köztudottan Habsburg-ellenesek voltak, így a birtokok megtartására vajmi kevés esély kínálkozott. Így Algyőt, Mindszentet, Serkédet és Böldöt 1702-ben átengedték Keglevich Ádámnak. Még ebben az évben a kamara Algyő, Böld falvakat, Szentgyörgy és Újfalu praediumokkal együtt a szegedi kamarai harmincadhivatal részére lefoglalta és a Keglevich családot minden földesúri jogától és haszonvételtől eltiltotta.

III. Károly az 1733. december 4-én kelt királyi adománylevelében monyorókereki gróf Erdődy Györgynek, a magyar kamara elnökének adományozta Mindszent, Algyő helységeket és több pusztát. Halála után fia, Erdődy Kristóf vette át a birtokokat, ám hatalmas adósságot halmozott fel. Először birtokai egyes részeit zálogosította el, majd 1765-ben tartozása fejében az egész uradalmat Batthyány Strattman Lajosnak engedte át zálogul. 1773-ban Bernyákovich Ferenc volt az uradalom bérlője, majd 1775-ben Erdődy Kristóf a Pozsony melletti szolányi uradalmát, majd az egész mindszent–algyői uradalmat 500 000 Ft tartozás fejében korábbi hitelezőjének, egy genovai kereskedőtársaságnak engedte át zálogbirtokként. A 26 éves bérleti ciklusnak az osztrák–francia háborúk vetettek véget. Amikor Napóleon seregei Észak-Itáliában az osztrákok ellen harcoltak, a genovai társaság ellenséges állam alattvalója lett, így a mindszent–algyői uradalmat 1801-ben zárlat alá helyezték. Erdődy József, mint örökös a Bécsben 1803. január 3-án kelt szerződés alapján az egész uradalmat Pallavicini Károly őrgróf, a genovai társaság egyik volt részbetétese özvegyének, gróf Zichy Leopoldinának és fiának, Pallavicini Ede őrgrófnak adta el. Az adásvételt I. Ferenc 1804. január 28-án hagyta jóvá.

1848 Algyőn is paraszti mozgalmakhoz vezetett. Áprilisban szervezték az algyői nemzetőrséget, ebben az évben Algyő alapvetően szállítási és élelmezési feladatokat látott el. A szerb felkelők 1849. január 16-án indították meg támadásukat. Todorović 7000 fős serege megkísérelte elfoglalni Szegedet. Előörsei már február 11-én Újszegeden csatáztak, amikor lövetni kezdték a várost. Ez idő alatt ideiglenesen fontos stratégiai tényezővé vált Algyő, hiszen Hunkár Antal népfelkelési kormánybiztos 2000 gyalogos és 150 lovas nemzetőrt rendelt ki a komp védelmére. Megnövekedett a Szegedre irányuló hadifuvarozások aránya.

1849 júniusának közepén mintegy 200 000 főnyi orosz intervenciós sereg tört be Magyarország területére. A forradalom és szabadságharc bukását követően megkezdődött a centralizált kormányszervezet kiépítése. Csongrád vármegye területét 4 járásra osztották 1850-ben, Algyő a szegedi járásba került. Algyőre rövidesen kivezényelték a VI. csendőrezredet, amelynek ellátása a lakosságot terhelte. A település környékén is rendszeressé váltak a rablások, betyárcsapatok bukkantak fel. Kovács Ágoston várnagy 1851. január 16-án Hódmezővásárhelyen arról tájékoztatta Bonyhády István csongrádi megyefőnököt, hogy Algyő környékén több felfegyverzett honvéd garázdálkodik.

Algyő lakóinak élete szüntelen küzdelem volt a természettel, pontosabban az árvizekkel: 1853-ban, majd 1859-ben is vízkárokkal kellett számolni. A védelmi munkálatokat magasabb közigazgatási szinten kezdeményezték, mint a városi és megyei törvényhatóságok, vagy a hitbizomány birtokosa. Az irányítás és végrehajtás az ár- és belvízmentesítő társulatok feladata volt. Az adott terület gazdája a Percsóra Szegedi Ármentesítő Társulat volt. A percsórai védővonal megépítésére az 1855-ös árvíz után került sor. Ezt akkor az uradalom védelmében Pallavicini Alfonz szorgalmazta. A percsórai töltés Algyőtől északra védte a Tisza árterét, ezért építését Szeged és Algyő egyaránt elutasította. A munkálatokat mégis végrehajtották, mert az uradalom és Tápé község aláírták a társulati szerződést. A percsórai töltés sem elég magas, sem elég erős nem volt ahhoz, hogy egy nagyobb hullámverést kibírjon, és létrehozásával a belvízmentesítés sem oldódott meg a környéken.

Az 1870-es évek csapadékosabb esztendei, a Tisza hosszú ideig tartó magas áradása, a nyaranta is megmaradó belvizek a védelmi rendszer hiányosságaira utaltak. A Tisza folytonosan emelkedő vízállása a közlekedést is akadályozta. 1875-ben az algyői vasúti hídon a vonatok biztonságos áthaladása érdekében az Alföldi Vasúttársaság kénytelen volt a töltést megerősíteni. Ha az algyőieknek vízvédelemre volt szükségük, vagy a Társulathoz, vagy az uradalomhoz fordultak segítségért. Vitás ügyek esetén Csongrád megye alispánjához fellebbeztek.

A Tisza árterében épült Algyőt alacsony fekvése okán is rendszeresen belvízkár fenyegette. 1877 tavaszán Zakar Pál és több algyői lakos Mindszent községtől vízemelő gépet kért, mivel a faluban a fakadóvizek a házakat veszélyeztették. Azonban a gép működtetéséhez szükséges gőzgépet csak az uradalomtól szerezhették be. A hitbizományi birtok és Algyő víztelenítési érdekei időnként ütköztek egymással. 1877 májusában az algyőiek bírájukat, Szíjártó Jánost kérték fel arra, hogy panaszukat, miszerint őrgróf Pallavicini Sándor az általa felállított vízelvezető csatornákkal a fakadóvizek útját a község veteményeskertjei felé tereli, továbbítsa Stammer Sándor alispánhoz.

Mindezek fényében egyértelmű, hogy az 1879-es árvíz nem előzmények nélkül való. Algyő tragédiája 1879. március 6-áról 7-ére virradó éjjel következett be. Hegedűs Imre káplán a következőket írta a Historia Domusba: „a minden emberi erőlködést kijátszó, minden védelmi kísérletet megsemmisítő megáradt Tisza hullámai, áttörve a védőgátakat, először is Algyőt is rohanták és semmisítették meg (…) a templomon kívül alig maradt meg épület (…) Ezzel beteljesedett mitől Algyő évek óta méltán tarthatott. Megkondult felette a vészharang.”

Algyő tragédiáját közvetlenül a percsórai kereszttöltés, illetőleg a petresi gát szakadása okozta. 1879. március 7-én a községben 2914 ember sorsa vált bizonytalanná, akik az elkövetkező három évben hontalanok voltak. Az algyőieket Csongrádra, Makóra, de elsősorban Hódmezővásárhelyre költöztették. Algyő község elöljárói: Szíjártó János bíró és Tápai Ferenc jegyző a Szegedi Napló hasábjain köszönték meg Hódmezővásárhely lakóinak, hogy élelemmel, szállással és egyebekkel támogatták a szerencsétlenül járt algyőieket. Ezzel párhuzamosan megindult az országos mentőakció is. 1879 őszéig a Szeged környéki árvízkárosultaknak 200 000 Ft adomány gyűlt össze. Kizárólag az algyőiek számára érkezett egy 1000 Ft-os tétel I. Ferenc József császártól, aki magánvagyonából áldozott a jótékony célra.

Az újjáépítés sajátos módon, két helyszínen vette kezdetét. Egyrészt a régi Algyőn, másrészt a Pallavicini Sándor őrgróf által adományozott Sándorfalván. Az egyik az algyőiek akarata, a másik pedig az uradalom és a megye vezetésének döntése volt. Az árvíz után elmenekült algyőiek a vízszint csökkenésével nyomban visszatértek házaikba. A helyben maradásnak érzelmi motivációkon túl anyagi, gazdasági indíttatásai is voltak: járható úttal és vasúttal közel volt Vásárhelyhez és Szegedhez. A szegény, földdel nem rendelkező, főként napszámból élő algyőiek Sándorfalván sem remélhettek földet, viszont onnan nehezebben tudtak volna eljutni munkát vállalni. Az őrgróf Sándorfalván csak a házhelyet ajánlotta fel, azt a lakosoknak kellett beépíteniük. Ugyanakkor erősödött volna a hitbizományi birtokhoz való kötődésük.

Az őrgróf javaslata alapján, amit a megye is támogatott, az 1879. április 17-én Szegváron összeülő törvényhatósági bizottság rendkívüli közgyűlése mondta ki először, hogy nem megengedhető, hogy az algyőiek beltelekre építkezzenek. Pallavicini Sándor képviselője, Radenich János ekkor terjesztette elő az őrgróf ajánlatát.

 

A szénhidrogén-bányászat története

A 20. század elején a hatóságokhoz érkeztek olyan bejelentések, melyek szerint a Szeged környéki mélyített ivóvíz-kutakban gázszivárgás észlelhető. Az illetékesek természetesen igyekeztek kiaknázni az adódó lehetőséget, hiszen a vidék közismerten energiaszegény volt. Szakértők véleményét kérték, akik – közöttük Cholnoky Jenő a Kolozsvári Tudományegyetem földrajz tanszékének vezetője – 1918. április 12-én, a Szeged Város Tanácsához intézett levelükben javasolták Szegeden gázfúrások végrehajtását, 2000 méter mélységben.

A kormány azonban nem rendelte el a fúrások megkezdését, hanem ennek jogát 1920-ban átruházta a Brit–Magyar Ásványolaj és Földgáz Részvénytársaságra. Konkrét lépéseket a társaság sem tett, hanem az Eötvös-féle ingával folytatott vizsgálatokat.

A második világháború éveiben, 1941–1942-ben a hannoveri SEISMOS cég, 1942–1943-ban a MANÁT végezte a kútfúrási tevékenységet. A német Winteshall A.G. koncessziót kapott az Alföldön 18 500 km² területre, és megalakult a Magyar–Német Ásványolaj Művek Kft. A Thyssen-Bornemissza Csoport műszerezettségével 1943-ban befejezték a terület gravimetrikus felmérését. A MANÁT 1944. szeptemberéig 15-én mélyfúrást végzett. Ezek közül a legmélyebb 2573 méter volt. A háború után a MANÁT, mint német cég szovjet kézbe került, majd 1946-ban megalakult Magyar–Szovjet Olajipari Részvénytársaság (MASZOVOL). A vállalat rövidesen átalakult, és MASZOLAJ néven végezte kutatásait a Dunántúlon, illetve az Alföldön.

Időközben az Országos Vízkutató és Fúró Vállalat megkezdte az 1965 februárjában kijelölt (később Tápé-1-nek nevezett) kút fúrását, eredetileg azért, hogy termálvizet nyerjenek ki. Itt 1965. július 7-én váratlanul kőolaj tört fel, s mivel erre nem voltak felkészülve, az olajat egy közeli halastóban fogták fel. Ez a fúrás 1517 méter mélyen folyt, de lefúrtak 2262 méter mélységig.

1968. december 19-én Algyőn gázkitörés történt, ami begyulladt. A ’168’-as kút kitörésének helyén ma emlékmű áll. Az 1970-es években az országos termelésből a kőolaj 68%-át, a földgáz 96%-át az alföldi területeken termelték. Ezen időszakban átlagosan 1,78 millió tonna kőolajat és 2,67 milliárd m³ földgázt biztosított a hazai kitermelés.

A falut 1973-ban Szegedhez csatolták, s hosszú időre ismét elveszítette önállóságát. Az 1996. október 27-én lezajlott népszavazás azonban arról döntött, hogy Algyő váljék ismét önálló közigazgatással bíró községgé.