Tiszavidék


IPA

CSS Templates 1 CSS Templates 2 CSS Templates 3 CSS Templates 4 Flash Templates 1 Flash Templates 2 Flash Templates 3 Flash Templates 4

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY

Fekvés, népesség

 

Hódmezővásárhely megyei jogú város az Alföld délkeleti részén, a Maros–Körös közén, a békés–csanádi hátság és a Tisza-melléki szikes, agyagos rétség találkozásánál fekszik, Szegedtől 25 km-re. Csongrád megye második legnagyobb népességű, egyben Magyarország második legnagyobb területű városa. 2011. január 1-jén 47 019 fő élt a 487,98 km² területű városban, melynek népsűrűsége így 96,73 fő/km². 2001-ben a város lakosságának 98%-a magyar, 1%-a cigány, 1%-a pedig egyéb (főleg szlovák és német) nemzetiségűnek vallotta magát. Hódmezővásárhely testvérvárosai: Magyarországon Baja, Hatvan, Kiskunhalas és Ózd, külföldön Vallauris (Franciaország), Haarlemmermeer (Hollandia), Tamar (Izrael), Kelmé (Litvánia), Zgierz (Lengyelország), Hechingen (Németország), Arad, Torda (Turda) és Nagybánya (Baia Mare) (Románia), Zenta (Senta, Szerbia) és Aknaszlatina (Szolotvino, Ukrajna).

 

Címer

 

„Egy kézben három nyíl, nap s félhold címerünk, / Melyik király adta, nincs róla levelünk.” Szőnyi Benjámin a települést és lakóit bemutató 1753-as leíró költeményében már megemlékezik Hódmezővásárhely címeréről. Elemei közül a fogyó hold és az akkor még hatágú csillagként ábrázolt nap először a város 1617-es pecsétjén jelent meg, 1663-ban pedig már a páncélos kar is a pecsétre került, de ekkor még nem nyílvesszőket, hanem három liliomot tartott. Az 1702-es pecséten már valamennyi elem, és a jelenlegi elrendezésben szerepel, a jelkép 1713-ban a református Ótemplom tornyára is felkerült. A II. világháború után a feudális eredetű jelképekkel együtt a címert is kiiktatták egy időre, majd 1974-ben Sinka Mátyás grafikussal készíttetett a város egy „új” címert, amelybe fogaskereket és vörös csillagot is applikáltak.

A címerpajzs kék színe – a tisztaság és az igazságosság jelképeiként – a levegőt, az eget és a vizet idézi, míg a pajzsfő jobb oldalán látható Nap, és bal oldalán szereplő Hold eredendően a nappalok és az éjszakák, a világmindenségen uralkodó fénylő hatalom ősi szimbólumai. A Nap és a Hold a címerben ugyanakkor Hódmezővásárhely lakosságának jellemző foglalkozását: a szántás-vetést, a gabonatermesztést, a jószágtenyésztést is szimbolizálja. A pajzstalpban látható levágott páncélos kar a három nyílvesszővel a török kor hősi küzdelmeit idézi, a kézben tartott nyílvesszők pedig a haza és az uralkodó iránti áldozatkészséget. A 19. század végén a címerpajzs két állandó színe (kék és arany) zászlóra is került, e lobogó lett a város másik jelképe.

 

 

Történet

 

A város területe már az őskor óta lakott, a régészek a város határában közel 6000 éves településnyomokat is találtak. A neolitikum korszakából származik a Tornyai János Múzeum állandó régészeti kiállításán megcsodálható lelet, a Kökénydombi Vénusz. Az avar kaganátus összeomlását követően a honfoglaló magyarok már nomád néptöredékeket, valamint a bolgárok elől menekülő, földművelő és állattartó szlávokat találtak e területen. Anonymus krónikája szerint a Körös–Maros–Tisza közében Ond vezér és fia, Ete nemzetsége telepedett le.

A honfoglalást és az államalapítást követő időszakban több aprófalu jött itt létre: a város határában mintegy 15 km sugarú körben 66 kora-Árpád-kori telepet tártak fel a régészek, a tatárjárás előtt pedig 7 templomos falu létezett itt. A tatárjárást követően keletkezett újabb falvak a török pusztításnak estek később áldozatául, területeiket utóbb Hódmezővásárhely városához csatolták, amivel a város határa hatalmas kiterjedésűre nőtt. A régészek közel 20 középkori falunak, illetve templomnak a helyét találták meg.

Hód földjét legkorábban a Csák nemzetségbeli Mikló ispán 1231-ben kelt végrendeletében említik, Vásárhely neve pedig elsőként 1266-ban, a Bor-Kalán nembeli Nána ispán testamentumában tűnik fel. Vásárhely a Hód-tó északi partján feküdt, védettebb fekvését a körülötte található vizek biztosították: délről a Hód-tó, északról a Csúcs-tó és a Hattyas-tó, keletről a Kis-tó, nyugatról pedig a Királyszéki-lapos határolta. Egyes források szerint 1280-ban, mások szerint 1282-ben a város melletti Hód-tavi csatában verte le IV. (Kun) László király a lázadó kunokat.

A várossá fejlődés kezdetei a 15. század közepére tehetők: Hód, Vásárhely, Ábrány és Tarján községek összeolvadásából született az 1437-ben már e néven említett Hódvásárhely uradalmi központja, amely 1456-ban mezővárosi jogot kapott Hunyadi János kormányzótól, a vidék földesurától. Hódvásárhely a középkorban jelentős piaci és állatvásártartó központ volt, a Csongrádról Csanádra vezető út melletti fekvése kedvezett a kereskedelemnek.

A földesúri mezőváros (oppidum) a középkori Csongrád vármegye területén feküdt, melynek egy része már 1542 óta török fennhatóság alatt állt, de a megye tiszántúli része (Hódvásárhellyel) egyelőre még az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. A törökök 1552-ben foglalták el a megye fennmaradó részével együtt Hódvásárhely városát is, amely az országból való kiűzésükig az ő uralmuk alatt állt, sőt még 1693-ban is feldúlták Vásárhelyt, amely el is néptelenedett, s csak hat év elteltével települt újjá. Az 1566-os török–tatár támadás alkalmával is feldúlták a várost, miközben közigazgatásilag a vásárhelyi náhijét a szegedi szandzsák fennhatósága alá osztották be. A 150 éves török uralom e vidéken gyér népességet és elvadult tájat hagyott maga után, ahol a megmaradt s lassan visszatelepülő lakosság alapvetően a rideg állattartásra rendezkedett be.

A Rákóczi-szabadságharc időszakában gróf Bercsényi Miklós volt a város földesura, a Bercsényiek Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, majd II. Ferdinánd királytól kapták adománylevelüket Vásárhely birtoklására (1636). 1701-ben az udvar elkobozta az uradalmat a II. Rákóczi Ferenccel együttműködő Bercsényitől, és Schlick Lipót császári generálisnak juttatta a várost. Bercsényi a szabadságharc évei alatt visszaszerezte vásárhelyi uradalmát, majd 1709-ben a kuruc generális Károlyi Sándornak adta haszonbérbe. A szatmári békét követően a bécsi udvar nem ismerte el Károlyi birtokjogát, akinek csak 1722-ben sikerült az uradalmat vétel útján visszaszereznie. 1722 és 1918, azaz a földesúri joghatóság megszűnte közti időszakban a gróf Károlyi család birtokában volt a hódmezővásárhelyi uradalom.

1753-ban utókuruc mozgalom színhelye volt a város, a Pető–Törő–Bujdosó-féle mozgalmat a megyei katonaság fegyverezte le, vezérét, a vásárhelyi Pető Ferencet pedig felnégyelték. Az 1848/49. évi szabadságharc idején Vásárhelyre a hátország szerepe hárult. Kossuth Lajos 1848. október 3-án, második toborzókörútja során jutott el a városba, itt kapta meg a hírt a honvédsereg pákozdi győzelméről. A délvidéki szerb támadás visszaverésében vásárhelyi nemzetőrök is részt vettek.

A Tisza szabályozásával párhuzamosan az 1860-as években kiszáradtak a környező tavak és erek, jelentősen megnőtt a földművelésbe bevonható területek aránya. Ekkor a közel 805 hektárnyi belterülethez már 76 ezer hektár külterület csatlakozott. Folyamatos küzdelmet kellett azonban vívni a meg-megújuló ár- és belvizekkel, majd a Szegedet 1879-ben elöntő nagy árvíz után megépítették a város déli határán 3 km hosszan húzódó árvédelmi téglafalat.

Hódmezővásárhely közigazgatási önállóságát 1873-ban nyerte el a megye fennhatósága alól kiszakadva, önálló törvényhatósági joggal felruházott városként. Az ebben az időben kibontakozó agrárkonjunktúra hatására legnagyobb fejlődését Hódmezővásárhely a 19–20. század fordulóján érte el, számos ma is meghatározó városképi jelentőségű épülete is ekkor keletkezett. 1890-ben az ország negyedik legnépesebb városa, amelynek ekkortájt folyamatosan meg kellett küzdenie a tömegesen csak idénymunkák idején foglalkoztatott mezőgazdasági népességét sújtó gyakori munkanélküliséggel. 1894 tavaszán az alig néhány hete átadott új Városházát rohamozták meg az agrárszocialista aktivista, Szántó Kovács János letartóztatása miatt elégedetlenkedő zendülők. A zendülést a helyi rendőrség tehetetlensége miatt végül a városban állomásozó huszárok verték le.

1910-ben Hódmezővásárhelyről indult útjára a Nagy György ügyvéd vezette köztársasági mozgalom, amely az önálló, demokratikus Magyarország megteremtését tűzte zászlajára. A városfejlődést megakasztó I. világháborúban a város igen jelentős emberveszteséget szenvedett el, majd román megszállás alá került. A háború vége felé több tüntetésre is sor került a városban, ahol az őszirózsás forradalmat követően megalakult a helyi Nemzeti Tanács is, az ezt követő proletárdiktatúra rövid időszakának pedig a már említett román megszállás vetett véget 1919. április 29-én. A román uralom alatt történt a város egyik leggyászosabb eseménye: a verőlegények által összefogdosott 56 ártatlan ember lemészárlása Nagy Dezső tanyája mellett.

A két háború közti időszakra a stagnálás volt jellemző, jelentősebb fejlesztésekre csak kölcsönökből volt lehetőség. Ekkor lendült fel a hagyományos búzatermesztés mellett húzóágazatként a sertéstenyésztés a városban és határában, s nőtt a baromfiexport részesedése is. A tanyás gazdálkodás kísérőjeként erősödött a helyi kovács- és bognáripar, kocsigyárak is létesültek Vásárhelyen, míg a Kalmár-féle rostagyár a környező országokat is ellátta vezető termékével, a szelelőrostával. A helyi nyersanyagra támaszkodó téglagyárak évi 8–10 millió téglát gyártottak, számtalan ipari középüzem működött Hódmezővásárhelyen, azonban a lassan beinduló fejlődést derékba törte az 1929–33 közötti nagy gazdasági világválság. Nőtt a munkanélküliség, amin a város ínségmunkákkal igyekezett enyhíteni, miközben helyi nagyüzemként egyedül a kötött- és szövöttáruval foglalkozó Kokron-gyár foglalkoztatott 1000 főnél több munkást és alkalmazottat.

Az 1930-as évek második felétől kibontakozó újabb gazdasági fellendülésnek a II. világháború kitörése vetett véget, amely ismét erőteljesen érintette a város katonaköteles lakosságát mind a bevonultatottak, mind az áldozatok számát tekintve. A zsidótörvényeket természetesen itt is végre kellett hajtani, ellenben a gettósítást végül sikerült a városnak elkerülnie. A szovjet csapatok 1944. október 8-án érték el Vásárhelyt, immár az orosz katonai parancsnok jóváhagyásával választottak új polgármestert, aki hattagú várostanácsot hozott létre az ún. demokratikus pártok képviselőiből. Az 1948-ra tetőző „baloldali fordulat” azonban a várost is elérte, a kulákperek, internálások, vagyonelkobzások ellehetetlenítették a város vagyonosabb gazdarétegét.

1950-ben a város 76 ezer hektáros külterületéből 28 ezer hektárt elcsatoltak, ezeken három új, önálló község (Mártély, Székkutas és Kardoskút) jött létre. Még ebben az esztendőben a Rákosi-rendszer ellen fellépő mozgalmat, az ún. fehérgárdista szervezkedést leplezték le itt, melynek keretében a vásárhelyi Kovács Istvánt ki is végezték. 1950 és 1961 között Hódmezővásárhely volt Csongrád megye székhelye. A kolhozosítást 1960-ban hajtották végre Hódmezővásárhelyen, melynek kiegészítéseként egyre nagyobb szerephez jutott a háztáji termelés is. Fokozatosan számolták fel a hagyományos tanyás gazdálkodást, a lerombolt tanyák helyén tanyaközpontokat (Batida, Erzsébettelek, Kútvölgy) alakítva ki. Ipari nagyüzemek alakultak (mérleggyár, porcelángyár, textilüzem).

A rendszerváltozást követően, 1990-ben megyei jogú város lett Hódmezővásárhely, az új korszak első polgármesterévé Rapcsák Andrást választották, aki 1994-től a város országgyűlési képviselője is lett egyúttal. 1997-ben a magyar városok közül elsőként nyerte el Hódmezővásárhely az Európa-díj Becsületzászlaját. 2009-ben az Év Települése lett a város, 2010. június 19-én pedig Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.

Hódmezővásárhely lakosságszámának alakulására a 18. század előtti időszakban csak az adózó háztartásfők adatai alapján következtethetünk. Az 1570-ben készült török adóösszeírás alapján kb. 2350 fős lakossága lehetett Vásárhelynek. A 17. század legvégére teljesen elnéptelenedett a terület, majd a 18. század elejétől figyelhető meg a visszaköltözést követően a lakosságszám fokozatos emelkedése, 1786-ban már 15 822 fős népességgel számolhatunk. Megbízható adatok azonban igazán csak a 19. századtól állnak rendelkezésünkre: 1825-ben 26 943, 1835-ben 29 823 fő élt Hódmezővásárhelyen, s a lélekszám 1840-ben lépte át először a 30 ezret. 1846-ban Vásárhely már Magyarország 8. legnépesebb városa, 1873-ban pedig a 4. Az 1869-es népszámlálás alkalmával 49 153 fő, 1880-ban 52 424 fő, 1890-ben pedig 55 475 fő élt a városban. A 60 ezres határt Hódmezővásárhely a századfordulón lépte át: 1900-ban 60 883 lakost írtak itt össze, a legmagasabb számot pedig 1910-ben mérték: 62 445. Ezt követően némi csökkenés, lassú emelkedés; általában stagnálás figyelhető meg az adatokban (1920: 60 922, 1930: 60 342, 1941: 61 776).