Tiszavidék


IPA

CSS Templates 1 CSS Templates 2 CSS Templates 3 CSS Templates 4 Flash Templates 1 Flash Templates 2 Flash Templates 3 Flash Templates 4

MAGYARKANIZSA

Fekvés, népesség

 

Magyarkanizsa (szerbül: Кањижа / Kanjiža) Szerbia északi részén, az Észak-bánsági körzetben, a magyar határtól 15 km-re fekszik. A Tisza jobb partján található, határának kétharmada dombvidék, egyharmada síkság. Délről Zenta, nyugatról Szabadka, keletről Törökkanizsa határolja, utóbbival híd köti össze. Határ menti községként nemzetközi közlekedési és kereskedelmi gócpont, folyami átkelőhellyel is rendelkezik. Területe 70,11 km², lakossága 2002-ben 10 200 fő volt, ebből 8825 magyar, 769 szerb. Magyarkanizsa járási központ, Adorján, Horgos, Kishomok, Kispiac, Martonos, Orom, Oromhegyes, Tóthfalu, Újfalu, Velebit, Vojvoda Zimonjić és Völgyes tartozik az irányítása alá. Az 1960. január 1-jével három korábbi járás (Magyarkanizsa, Horgos és Martonos) egyesítésével létrejött járás testvérvárosai: Magyarországon Budaörs, Felsőzsolca, Ferencváros, Kiskunhalas, Nagykanizsa, Röszke és Tata, Szlovákiában Királyhelmec (Kráľovský Chlmec), Romániában Sepsiszentgyörgy (Sfântu Gheorghe), Szerbiában pedig Svilajnac.

 

Címer

 

Magyarkanizsa a rendezett tanácsú várossá alakulásával párhuzamosan, 1907. november 4-én kelt belügyminiszteri rendelettel kapta címerét, amely ezüst csücskös pajzson, zöld pázsiton álló, jobb kezében felemelt kardot tartó, baljával csoroszlyára támaszkodó kékatillás, pirosnadrágos, sárgacsizmás magyar huszárt ábrázol, a pajzs felett címerkoronával. Az 1848/49. évi szabadságharc idején Kanizsa egyszer már elnyerte a rendezett tanácsú város jogát, ekkor is kapott címert: az addigi, 1751 óta ismert ovális pecsétcímerben látható szerb határőrt ekkor cserélték elsőként magyar huszárra, a címer csücskös talpát ekkor változtatták oválissá, valamint elhagyták a régiről a Habsburgok kétfejű sasát, helyette pedig közönséges címerkoronát alkalmaztak.

 

Történet

 

A település első írásos említése 1083-ból származik, az oklevelek ekkor Cnesa néven említik. Levéltári forrásokban azóta is számtalan formában tűnt fel elnevezése: a ma használatos Magyarkanizsa mellett Kenesna, Neu Canisa, villa Canysa, Földvár, Ókanizsa, Stara Kanjiža, Kanizsa, Kanyizsa, Kanjiza, Alt-Kanizsa, Vetus Kanizsa. A Kanizsa név szláv eredetű, a knez, knezsev szavakból vezethető le, ami jelenthet vízfolyást, birtokot, de kapcsolatban lehet a kenéz tisztségnévvel is.

A régészeti leletek alapján területén a bronzkor óta kimutatható az ember jelenléte. A vidék föld- és vízrajzi adottságai mellett mindennek az is a magyarázata, hogy itt volt a Maros torkolata alatt a Tisza egyik legkorábbról ismert átkelőhelye, réve. A rév mellett őrhely, majd a Tiszába ömlő Kőrös-patak mentén földvár is létesült. E patak a 9. században szláv nevet nyert: a honfoglalást követően az első írásos emlékekben Cnesa, Kenesa alakban jelentkezik.

Az oklevelek szerint Kanizsa a magyar honfoglalást követően fejedelmi birtok lehetett, ezt 1093-ban már a pannonhalmi bencés apátság birtokaként tüntetik fel, melyet Salamon király adományozott a bencéseknek, s az adományt később Szent László, II. András, majd IV. Béla is megerősítette. Kanizsát Anonymus is említi, az elbeszélő forrás azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy Kanizsa a 13. században már ismert tiszai átkelőhely volt.

Az 1240. évi összeírás szerint a településnek 27 háznépe, azaz mintegy 135 lakosa volt: lovas jobbágyok, halászok, szekeresek. A tatárjárás itt is komoly pusztítást okozhatott, mert a források legközelebb csak 1335-ben említik, villa Canysa, azaz Kanizsa falu néven. A környékben ekkortájt fejlődő, gazdagodó földműves, halász és állattartó települések (Kanizsa mellett Adorján, Martonos, Horgos) 1526 után a törökdúlás áldozataivá váltak, a falvak elnéptelenedtek, a megmaradt lakosság Martonosra és Szentpéterre húzódott. A török az elnéptelenedett területekre, így Kanizsára is, délszláv lakosokat telepített, azonban a 17. század gyakori háborúi ezt a népességet is szétszórták, rendre menekülésre kényszerítették: a 17. század második felében Kanizsát teljesen elhagyta szerb lakossága.

A keresztény szövetség 1686. október 20-án szabadította fel Kanizsát a török alól. A bécsi haditanács Kanizsa elhagyott települését a karlócai béke (1699) után szintén szerbekkel telepítette be, akiket katonai határszolgálatra alkalmazott. A lovas és gyalogos egységekbe szervezett katonák felújították a kanizsai és a martonosi sáncot, melyet a haditanács 1700-ban betagosított a Tisza-menti határőrvidék szervezetébe. Az ismét betelepített katonai sánc, melyet a török időkben Földvárnak (Feudvar) neveztek, ekkor kapta az Ókanizsa nevet.

A 16–17. század fordulójában e terület a gróf Schönborn család uradalma volt, akik a Rákóczi-szabadságharc leverését követően ezért a vidékért kapták meg cserébe a munkácsi Rákóczi-féle koronai uradalmat. Magyarkanizsa vidékén pedig ekkor alakult meg a tiszai koronakerület tíz községgel: Magyarkanizsa, Martonos, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Szenttamás, Túrfia és Földvár.

A török Bánságból való kiűzését követően 1741-ben feloszlatták a tiszai határőrvidéket, a területet az 1741. évi XVIII. tc. alapján polgárosították. A határőrök egy része elvándorolt, másik részük telket kapott e területen, tisztjeik nemesi címet kaptak, kollektív jogaik védelmére pedig Tiszán inneni kiváltságos koronakerületet hoztak létre, melybe beletartozott Ókanizsa és Martonos is. E kerület Bács-Bodrog vármegye része lett, Ókanizsa pedig 1751-ben mezővárosi rangot, vásárengedélyt és révjogot kapott. Önálló római katolikus lelkészi állomás 1750-től működött Kanizsán, 1755 óta rendszeresen vezették az anyakönyveket is, templomuk pedig 1768-ra épült fel.

Az elvándorolt szerb határőrök pótlására a magyar kamara az északi megyékből magyarokat telepített be ide: 1753-ban Ókanizsára, 1771-ben Martonosra, Kárász Miklós földesúr pedig 1772-ben Horgosra is. A magyar betelepülők jogállását 1774-ben egyenlítették ki a szerbekével, ettől fogva Ókanizsa neve – utalva az itt lakók nemzetiségi többségére – Magyarkanizsa néven ismert tovább, míg a szomszédos egykori Rév-, majd Kiskanizsa Törökkanizsa néven.

A 19. század első felében Magyarkanizsa már gyorsabban fejlődött Martonosnál, de lemaradt Zenta mögött. Külterülete földművelésre, belterjes gazdálkodásra volt alkalmas, a város határában kiterjedt tanyavilág alakult ki módos gazdákkal. Kanizsa forgalmas hely volt, köszönhetően tiszai révjének, valamint az itt áthaladó Szabadka–Temesvár postaútnak. Korán megtelepedett a városban a céhes ipar (1777-ban jött létre az első céh), jelentős volt a malomipara, 1751-től forgalmas hetipiacot tartott.

Magyarkanizsa fejlődésében a 19. század közepén törés következett be: a magyar polgári forradalom időszakában a nemzeti és szociális ellentétek véres hadviseléshez vezettek. A kanizsaiak részt vettek Szenttamás első sikertelen ostromában, majd onnan hazatérőben – a szerbeket vádolva a sikertelenségért – lefegyverezték a kanizsai nemzetőrség szerb tagjait, s több szerb lakos lincselés áldozata lett. 1849 elején a szerbek – önkéntesek támogatásával – felnyomultak a Tisza mentén, s február elején Kanizsáról és Martonosról kiszorították a honvédséget. A megtorlástól tartó magyar lakosság tömegesen menekült Horgosra és Szegedre. Márciusban, a hadi helyzet fordulásával immár a honvédek és nemzetőrök szorították ki Martonosról és Kanizsáról a császárpárti szerb csapatokat, s most a szerbek menekültek a Tiszán át Bánátba. 1849. augusztus 5-én Magyarkanizsát elfoglalták a császári seregek, súlyos csatát vívva átkeltek a Tiszán, visszaszorítva Guyon tábornok fáradt magyar csapatait. A szabadságharc végére Kanizsa addigi 1311 házából 105 maradt csak meg, leégtek templomai és városházája is.

A szabadságharc idején megszűnt a koronakerület, a települést a vármegyébe kebelezték be 1848-ban. A jobbágyok földműves gazdák lettek, Kanizsa pedig fokozatosan visszanyerte kisvárosi jellegét. Fejlődése a kiegyezést követően gyorsult fel: az 1880-as évek végére Magyarkanizsának kétszer annyi háza van, mint amennyi 1848-ban volt, vasút köti össze Zentával, illetve Szegeden keresztül az ország távolabbi vidékeivel. A város saját erőből fejezte be 1856-ban a tiszai védtöltés megépítését, lecsapolta és ármentesítette a Nagyrétet, majd az egykori koronakerületi társközségeivel együtt 1870-ben megváltotta az államtól a községhez tartozó közlegelőket, amiket megtartott községi kezelésben, jövedelmükből fedezve egyre növekvő közköltségeit.

A település nyugati irányban gyarapodott, így alakult ki négy kerülete, melyeket eleinte még tizedeknek neveztek: Kőrös-tized, Tópart-tized, Piac-tér és Part. A Kőrösoldal és a Tópart között eleinte még szőlők és kertek voltak, 1850-ben 60 ház épült itt, melyek száma a következő 35 esztendőben megháromszorozódott, így alakult ki Magyarkanizsa ötödik kerülete (Újváros). A Kőrös torkolatát szelte át a Martonosra vezető út, ahol az 1860-as években híd és töltés épült. Az 1870-es években a martonosi út Kőrösön túli részén is megkezdődött a telkek felosztása és beépítése, ez lett a város hatodik kerülete (a Falu). Itt alakították ki 1872-ben Magyarkanizsa tiszai hajóállomását. 1885-től híd köti össze a községet a túlparti Törökkanizsával is.

A 19. század vége a folyamatos fejlődés időszaka Kanizsán, a lakosságszám is gyarapszik (1850-ben 9407 fő, 1857: 11.074, 1880: 13.689, 1890: 15.494, 1900: 16.532). 1900-ban épült fel a Miasszonyunkról elnevezett női szerzetesrend zárdája és leánynevelő intézete, valamint ugyanekkor létesült a községi szegényház is, melyet árvaházzal és aggok ápolóintézetével kötöttek össze. 1904-ben hivatalosan is felveszik a már 1774 óta használt, 1848-ban pedig törvényesített Magyarkanizsa nevet. 1908. március 12-én rendezett tanácsi jogállást nyer a város, melynek gazdasági életét a feldolgozó kisipar, néhány manufaktúra, valamint a gépesített malom- és építőanyaggyártó-ipar jellemezte. Grünfeld Hermann helyi vállalkozó 1903-ban alapította meg az első kanizsai gőztégla- és cserépgyár részvénytársaságot. Kereskedelmében a gabona- és állatkereskedés játszott komolyabb szerepet, vonzáskörzetébe Martonos és Törökkanizsa tartozott. Az első hitelintézet, az Ó- és Törökkanizsai Takarékpénztár 1869-ben alakult.

A rendezett tanácsi jog elnyerését (1908) követően jött egy újabb fellendülési hullám: 1911-ben megépült a városháza, 1912-ben pedig a Szent Pál-templom, 1913-ban a népkerti gyógyfürdő. A lendületes városiasodást az I. világháború kitörése akasztotta meg, melyben mintegy félezer kanizsai veszett oda, a trianoni békediktátum pedig elcsatolta Magyarországtól a várost.

A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt település 1920-ban a Stara Kanjiža nevet kapta, határszéli fekvése és döntően magyar nemzetiségű lakossága nem kedvezett az új állambéli fejlődésének. A jugoszláv földreform- és telepítéspolitika értelmében fel nem tört közlegelőire szláv lakosságot telepítettek: zárt településeket (Velebit és Vojvoda Zimonjić) hoztak létre a likai telepeseknek. A bécsi döntések értelmében Magyarkanizsa visszakerült a Magyar Királysághoz, ekkor környékéről internálták a szláv telepeseket, helyükre bukovinai székelyeket hozva, akiket majd a három év múlva visszatérő délszláv rendszer telepít ki.

Kanizsa szovjet felszabadítására 1944. október 8-án került sor, ezt követően szinte azonnal megalakult a kizárólag szerbekből álló első helyi népfelszabadító bizottság. Október végén, november elején kezdték el az embereket különféle listák alapján összegyűjteni. A letartóztatottakat előbb megverték és megkínozták, majd többségüket három hullámban kivégezték: a kanizsai áldozatok összlétszáma ekkor mintegy 300 főre tehető.

A II. világháborút követő időszak jellemző megrázkódtatásai – a mezőgazdasági termelés kollektivizálása, az üzemek és vállalatok államosítása, majd a sztálini rendszerrel való szakítás – következtében sem a helyi mezőgazdasági, sem az ipari termelés nem tudott elmozdulni a holtpontról, miközben Magyarkanizsa körzetében fokozatosan elsorvadt a hagyományos tanyai gazdálkodás. Több új település jött létre a város kiterjedt tanyavilágában: Orom, Völgyes, Újfalu és Kishomok.

A 20. század közepére, utolsó harmadára a város lakossága folyamatosan csökkent, melynek mélypontja az 1961. évi 10.722 fő volt. Ezt némi emelkedés követte, köszönhetően a gazdasági fellendülésnek (mezőgazdaság, feldolgozóipar, szolgáltatások, kőolaj-kitermelés megkezdése, útépítések), de 1991 óta ismét létszámcsökkenés figyelhető meg, javarészt az elvándorlással összefüggésben. Az 1970. évi tiszai árvíz után új töltés épült a város keleti részén, a Tiszából homokkal töltötték fel a Kőröst, ahol új lakótelepet alakítottak ki. 1965-ben mezőgazdasági középiskola alakult, majd moziterem épült a városban, 1980-ban pedig új gyógyfürdő és rekreációs központ kezdte meg működését a településen.