Tiszavidék


IPA

CSS Templates 1 CSS Templates 2 CSS Templates 3 CSS Templates 4 Flash Templates 1 Flash Templates 2 Flash Templates 3 Flash Templates 4

MARTONOS

Fekvés, népesség

 

Szerbia északi részén, az Észak-bánsági körzetben helyezkedik el Martonos (szerbül: Мартонош / Martonoš), amely közigazgatásilag Magyarkanizsa járáshoz tartozik. Területe 52,2 km², teljes népessége 2002-ben 2183 fő volt, népsűrűsége pedig 44 fő/km². Testvértelepülése a Csongrád megyei Algyő.

 

Történet

 

A település nevének eredete bizonytalan. A 19 század második felében, 1864-ben a falu akkori jegyzője, Kovács István arra a megállapításra jutott, hogy egy Márton nevű halász élt az Aranyhegynek nevezett magaslaton, amelyen ma a falu elhelyezkedik. Azonban valószínűbb, hogy a településnév a Szent Márton-kolostorral hozható összefüggésbe. Egy másik elképzelés szerint a Tisza meredek partját jelölő „mart” szócskához kapcsolódik etimológiája.

Írott forrásaink először 1237-ben említik a falut a Martinus nevű kolostor kapcsán. Majd egy 1335-ben kelt iratban immár községként szerepel. A későbbiekben is gyakran szerepel Martonos neve a különféle birtokadományozási, határbejárási ügyeket rögzítő okiratokban.

A török hódoltság alatt, 1552-ben egy martonosi vitézekből álló csapat győzelmet aratott a törökök felett. Ezt a dicsőséges hadi vállalkozást örökítette meg Tinódi Lantos Sebestyén Szeged veszedelme című énekében. A település 1554-ben került a török fennhatósága alá, mindössze három adózó házzal. A török korban feltehetően Rondics Antal birtokában lehetett, ugyanis írásos nyoma maradt annak, hogy 1564-ben tiltakozott a leleszi káptalan előtt amiatt, hogy Gémes Ferenc és Kamuthi Balázs az ő martonosi birtokrészeiből kívántak egy darabot kihasítani.

A 17. századi források arról árulkodnak, hogy a falu tulajdonosa Gombkötő János, illetőleg, hogy 1677-ben Vattai Pál magyar nyelven levelezik a martonosi bírákkal a pusztaegyházi puszta ügyében. A török háborúk lezárásaként 1686-ban a keresztény seregek végső győzelmet arattak az oszmánok felett. Azonban teljes kiszorításuk még váratott magára, mivel a Tisza mentén szilárd állásokat építettek ki. Ezért, a határok védelme érdekében a Habsburg-kormányzat életre hívta a határőrvidék intézményét. Ezekre a területekre olyan katonáskodó réteget telepítettek, akik bizonyos kedvezmények fejében vállalták a csaknem élethosszig tartó fegyveres szolgálatot. A tiszai határőrvidék, így Martonos környékének védelméről is elsősorban szerb katonák, regruták gondoskodtak. A Martonoson állomásozó szerb katonák 1688-ban el akarták hagyni rendeltetési helyüket, mert a katonák élelmezése akadozott, s az élelmiszerhiány fenyegető méreteket öltött. A kincstár a probléma mielőbbi orvoslása érdekében rendelkezett az élelmiszer pótlásáról, azonban a katonák ellátása érdekében a martonosi polgároknak is áldozatot kellett vállalniuk.

A határőrvidék felállítása és a nagyszámú szerb katonai elem megjelenésének hosszabb távú következménye volt a lakosság nemzetiségi összetételének megváltozása. A zentai csata előtt egy nappal Zentáról egy török csapat indult Szeged felé, míg onnan Rózsa kapitány egy magyar csapattal vonult Zenta irányába. Martonos közelében keresztezték egymás útját, s a mai Budzsák szőlőben csaptak össze.

A 18. század elején a terület földesura báró Gracich volt, akinek közbenjárására Martonos megkapta az üres Horgos és Szentpéter puszták felét. A határőrvidék felszámolása 1750-ben vette kezdetét, amikor egy királyi rendelet a Tisza melletti tíz katonai sáncot feloszlatja, s a területet polgári igazgatás alá rendeli. Az uralkodó 1751. június 28-án szabadalomlevelet adományoz a helységeknek, s megszervezi a tiszai koronakerületet, ezzel mintegy kárpótolva a szerb granicsárokat. Ekkor a koronakerülethez tartozó települések hasonló pecsétcímert használtak: királyi korona alatt sas, s az évszám 1751. Alatta egy kis körben egy katona szántóvasat tart. A körülírás a következő: „Sigil, loci, coron. Martonos.”

Az a tény, hogy a szerb népesség ez idő tájt kiváltságokhoz jutott, megmérgezte viszonyát a település magyar ajkú lakosságával. Az indulatok idővel elszabadultak, s ennek megfékezésére Mária Terézia 1774. augusztus 1-jén kelt határozata a tiszai kerület római katolikus rétegét a szerbekkel azonos jogokban részesítette. Ezen privilégiumokat II. Ferenc 1800. március 14-én megerősítette.

Martonos korábban két pusztát kapott használatra – Horgos és Szentpéter pusztákat – amelyeket 1769-ig tarthatott meg. Ekkor Zbsikó János kamarai uradalmi ügyész jogtalanul elvette e földeket, majd 1771-ben a kamara 15 000 Ft-ért Kárász Miklósnak adta el, aki ezúttal egy rész nádast is elszakított a falutól. A történtek miatt Martonos 1779-ben pert indított a kamara ellen, s meg is nyerte azt.

A 18. század második felében fellendült a mezőgazdasági termelés, egyre nagyobb teret nyertek az újvilági növénykultúrák (paprika, paradicsom, kukorica, dohány), de mindezek mellett 1781-ben felbukkannak a gányók, azaz a dohánykertészek is.

1784-ben a római katolikus vallású magyar lakosság lélekszáma jelentősen megduzzadt, olyannyira, hogy plébániáról és iskoláról kellett gondoskodni. A 19. század elején, 1811-ben templom és paplak épült, 1827-ben céhszabadalmat kaptak a kovácsok, kerékgyártók, szabók és csizmadiák.

Az 1848. évi IX. tc. megszüntette a Tiszai Koronakerületet. Az 1848/49. évi szabadságharc nemzetiségi ellentétei kihatottak a Délvidék lakosságára, ám Martonos 1849. február 2-ig viszonylagos nyugalomban maradt. Azonban Zenta elvesztése után a visszavonulni kénytelen felfegyverzett lakosság a martonosi szerb polgárokra zúdította keserű haragját, s 78 embert megöltek.

A század második felében a település szépen fejlődött, a magyar lakosság aránya pedig folyamatos növekedésnek indult. Simrák Béla plébános indítványozta 1906-ban, hogy Martonoson zárda épülhessen, amely hatosztályos iskolát is fenntartana. Kérelmét támogatták, s ennek eredményeként az épületben 1908. szeptember 1-jén megkezdődhetett a tanítás. Az oktatás ingyenes volt a leányok és a nem katolikus vallású gyerekek számára is. A zárda és az iskola felszentelésére 1908. november 12-én került sor. Ezekben az években megfogalmazódott az igény, hogy a község egységesebb képet nyerjen, s ennek jegyében Vadász Pál bajai mérnök 1908-ban elvégezte Martonos utcáinak és tereinek rendezését.

Az I. világháború során 165 martonosi katona veszítette életét, az otthon maradottakra pedig a trianoni határrendezés szörnyűségei vártak. A II. világháború éveiben, 1941–1942-ben Martonoson nem érte atrocitás a szerb lakosságot. A Vörös Hadsereg 1944. október 8-án szállta meg a települést, s szinte rögtön feldúlták. A katolikus templomot kifosztották, az ott talált dokumentumokat elpusztították. Sajnos ugyanerre a sorsa jutott a könyvtár iratanyaga is. A katolikus plébánost, Wermer Mihályt és még 22 embert tartóztatott le a népfelszabadító bizottság. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 13. rohamzászlóaljának 1. és 2. százada tartotta a házkutatásokat, majd ezt követően 25 magyar lakost végeztetett ki.